Samantha Shannon: A narancsfa-kolostor

Ez megint az a fantasy, amitől azt érzem, csalódtam. 

Samantha Shanon:
A narancsfa-kolostor

Különlegesnek hangzott, hogy epikus női fantasy. Ilyet még nem olvastam, így kíváncsi voltam, mit rejt ez a hangzatos kifejezés.

Legyen úgy, hogy elfogadom az epikus jelzőt, ha azt veszem, hogy nagyszabású, széles területekre kiterjedő, látványos fantasy, aminek van történelme és célja és rengeteg szereplőt mozgat.

De mit is takar a női fantasy?

Az írónő szerint röviden azt, hogy minden kulcsszereplő, vezető, kormányzó és bárki aki képes tenni valamit az emberiségért vagy egy csöppnyi józan ész szorult bele, az a női nemből kerül ki. Ellenben minden férfi pipogya, teszetosza, szerelemittas, álmodozó vagy reszkető hülyegyerek, akik önmagukat is gyávának és alkalmatlannak tüntetik fel és akik mindentől összepisálják magukat (így van a könyvben is írva!). 

Egy érzékeltető példa: az in királynő udvarában megjelenik a sárkány. Királynőnk, aki eddig a világtól teljesen el volt zárva, óvták még a széltől is, akinek alig volt kapcsolata a külvilággal, hiszen még a saját fővárosában sem tett évek óta látogatást, csak úgy kiáll, mert "kötelességének érzi", szembeszáll a sárkánnyal, legfeljebb egy kicsit remeg a keze, mintha nem a világ legrettegettebb rémével nézne szembe. Ő egy igazi hős, aki a népe ellenségével is megküzd. Mit ad Isten a harcokra, komoly sérülésekre felkészített és kiképzett katona viszont a sárkány láttán összepisálja magát. Miközben az csak elszállt felette!

De itt minden férfi összepisálja magát, minden fejezetben, mintha a félelem fokozatát csak a vizeletmegtartás nehézségével lehetne kifejezni. És amúgy is, miért kell nekem arról olvasni, hogy ébredés után a szereplőknek teli van a hólyagjuk? Ez mennyiben befolyásolja a cselekményt? Akármilyen ijesztő helyzet áll elő, férfi szereplőink első gondolata, hogy mindjárt kienged a hólyagjuk.

Unalmasak a bemutatások, nem érdekel, kin milyen ruha van, vagy hogyan hordja a haját, ezek az infók lényegtelenek, sorokat sem érdemelne, mert szinte kötelezően hat a felsorolásuk. Ahogy az is, hogy mit tálalnak fel nekik a lakomák során. Most komolyan tizenvalahány fogásos étkezések mindennap? Ez a leggazdagabb udvarokat is megroggyantaná anyagilag.

Részletesebben megismertem volna a vallást, hiszen konfliktusokhoz vezetett a két világ között. Annyit tudunk meg, hogy a nyugatiak így, a keletiek úgy gondolkodnak Kleolindáról. Természetesen, mint kiderül, ő is egy vérbeli harcos csaj, akit egy gerinctelen, aljas férfi rossz színben tüntetett fel. De itt vannak az erényesség lovagjai. Kik ezek? Csak annyi derül ki, hogy Berethnet lovagkíséretének tagjai. De miért ezt és ezt az erényt tekintették fontosnak? Miért ezeknek lettek a lovagjai? Miért ez a szimbólumuk? Semmit nem tudtam meg. Pedig egy esetben felkészültebb lettem volna egy leleplezéskor.

Ami rettentően zavart az Sulyard esete.

Vele kezdődik a sztori. Egy szerelemtől ittas, fiatal férfi a szeretett nő kedvéért egy veszélyes utazásra indul egy olyan országba, ahol az idegeneket kivégzik. Eleinte rejtegetik, majd bújkál, aztán lecsukják. Bíztam benne, hogy kiszabadul, mert ilyen fickóknak sikerrel kell járniuk nemcsak a szerelem miatt, hanem mert egy hősiesen naív vállalkozásra adta a fejét. Az ilyen karakterek győzni szoktak! 

Ismétlem az ő felbukkanásával kezdődik a történet, erre 100-150 oldal után kiderül, hogy kivégezték. De csak ennyi, nincs katartikus kivégzési jelenet, nincs tárgyalás, mintha elfelejtettük volna, hogy börtönbe került. Majd pár oldal után szimplán le van írva, hogy a feje ki van szögezve, csak így, ennyi. Persze a látványtól a férfi szemtanú majdnem összepisálja magát. 

Tané szintén érthetetlen. Ross doktor karjaiba löki Sulyardot, miközben tudja, hogy idegent tilos rejtegetni, kivégzés jár érte. Mikor azonban a doktor megfenyegeti, sértve érzi magát. Hiszen ő a harcos nő, egy sárkánylovas és hogy meri már egy söpredék férfi csak úgy megzsarolni. És az az ellenségesség, az a gyilkos indulat, ami ezután árad belőle Ross doktor irányába!

Legszívesebben a képébe mondanám: Kisanyám, a te hülye beképzeltséged és nagyképűséged miatt rabolták el a sárkányodat, a te önzőséged miatt kivégezték Sulyardot, Ross doktor életét pedig veszélybe sodortad. És még mártírt csinálsz magadból?

A szerelmi szál 0. Ez a sokadik olyan fantasy sztori, amiben csírája sincs a 2 fél közti érzelemnek még csak a szikrájának sem. 8 évig élnek egymás mellett! 8 éve látják egymást minden nap, de csak akkor bontakozik ki vágy és érzelem, amikor éppcsak hozzáérnek egymás bőréhez! Na, ne már! Eddig vakon botorkáltatok vagy mi a szösz? Csak azért, hogy legyen benne romantikus rész még nem kötelező beleírni.

Ead karaktere, háttértörténete, jelenetei viszont izgalmasak voltak. Talán az egyetlen női szereplő, akit kedveltem. Ha az ő szemszögéből lett volna megírva, szerettem volna ezt a "női" fantasyt. 

Mellette egy ideig még Loth karaktere is szimpatikus volt. Hiszen adott egy kissé félénknek beállított férfi, aki kalandokba keveredik a világ számos pontján. Kedveltem addig, amíg a végén azon kesergett, hogy mivel ő az elsőszülött, ezért neki kell az uradalmukat irányítania, hiszen ő lesz az örökös. Helyette inkább a királynő körül és udvarában tengene-lengene. És miért nem a húga (természetesen megint egy nőről van szó) örököl, aki sokkal rátermettebb erre a feladatra és szívesebben is végezné.

A cselekmény tempója váltakozó, az elején kimért, aprólékos, lassan folyó, majd felpörög, olyannyira, hogy a könyv háromnegyedénél kapunk egy lezárásnak is beillő jelenetet, (amikor a trón veszélybe kerül,) aztán jön egy teljesen kusza harc a sárkányokkal és egy semmitmondó vég.

Jól jelzi, hogy mennyire kidolgozatlan szálak vannak benne, hogy amikor kiderült ki a pohárnok, csak vállat vontam. Egyszerűen hihetetlen, hogy hogyan lehetett ezt a leleplezést így elrontani. Pedig tök logikus volt a következtetés, amire magunktól is rájönnénk, ha jelentősebben ki lettek volna dolgozva a háttérsztorik, szimbólumok.

Amire nem tudtam meg a választ:

-Kalyba miért ment a kolostorba? Azért, hogy megölje a vezetőjét? Mert más logikus magyarázatot nem találtam rá, ugyanis hiába volt ott az egyik ékkő, ő erről nem tudott, hiszen nem azt kereste!

- Oké, hogy a narancsfa varázserőt, az eperfa halhatatlanságot ad. De mit ad a galagonya, azaz a cserebogyó (ez az elnevezés nagyon tetszett)?

-Hogy lehet az, hogy az egyik szereplőnek hetekig, a másiknak napokig tart ugyanaz a táv?

- A Toll-sziget tudósai a világtól elzártan bújják az iratokat. Onnan nem jöhetnek el. De miért? Miért kell bezárni a tudósokat? Ennek nincs semmi értelme! És írnak egy támadásról, amiben Tané barátnője, az iratokat mentve meghalt, de mi volt ez a támadás?

-Kalyba egy csókot kér és elárulja néhány titkát Eadnak. Még több infóért szexet kér cserébe, de mivel Ead szíve már "másé", mégsem kér tőle semmit, elárulja a titkait egy olyan ígéretért (narancsfa gyümölcse), amit Ead nem fog teljesíteni. Minek kellett ez a csókos, szexes adok-kapok, ha végül mindent elmondott?

-az Arany Császárnő egy kardsuhintással levágta Ross doktor karját. Persze. 

- a sárkánykórra nincs ellenszer, de Loth szándékosan megfertőzi magát, hogy így kijusson Cárscaroból. Az a férfi, aki TUDTA, hogy nincs rá gyógymód megfertőzi magát csak azért, mert a trónörökös, aki természetesen nő!, akit egész addig a gonosz sárkányok hódolójának tart, ezt javasolja neki! Na akkor most van a betegségre gyógymód vagy nincs? Mert ha nincs  akkor Lothnak meg kellett volna halnia, ha meg van  akkor miért nem használják fel a járvány megfékezésében?

-Kit karaktere is egy fölösleges szál volt. Ezért a semmiért nem kellett volna szerepeltetni. 

Csalódás volt, de megpróbálom az előzménykötetet, mert ezzel a fantasyvel is az a bajom, hogy a világépítés remek és izgalmas, csak a kivitelezés nem sikerült. Az írónő túl sokat akart és a lényegtelen dolgokra összpontosított, pedig egy nagyon jó kis törtenet sülhetett volna ki belőle. Sajnos az olvasása után semmit nem viszek magammal belőle.


Értékelés: 2/5

♥️♥️🖤🖤🖤


Samantha Shannon:
A Narancsfa-kolostor


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Gráczer L. Tamás: Szentháromság

Mészöly Ágnes: Hajónapló

Stephen King: A ragyogás